Az ősz beköszönte nálam azt is jelenti, hogy több ügyfelem keres meg a beszoktatás, az évkezdés miatti nehézségekkel.

Ez a bejegyzés nekik készült, és mindenki másnak, aki hasonló kihívásokkal küzd – a téma ugyanis egyszerre általános és személyes. Az alábbi sorokat még márciusban írtam (2023), de idáig a fiókban maradt. Most viszont megint aktuális, kicsit nekem is, mivel épp egy elsős is borzolja a kedélyeimet. Persze ez már rég nem bölcsi, de jócskán vannak párhuzamok, én legalábbis sokat találtam, már az első egy hét alatt.

Szeretettel küldöm mindenkinek, aki szereti. Ja, nem. Mindenkinek, aki járt már ezen az úton, és annak is, aki épp rálépni készül.

Mumusom: A bölcsis beszoktatás

Itt vagyok harmadjára is: a bölcsis átadó kispadján üldögélve, fülelve a kiszűrődő zajokra.

Hét évvel ezelőtt ültem itt először.

Nem akartam, de muszáj volt, vissza kellett mennem a munkahelyemre, amiért egyébként nem voltam oda túlzottan. A lányom ezt nyilván érezte rajtam: a beszoktatás végül majdnem három hónapig tartott. Nem ültem ugyan addig a kispadon, de addigra ment be nyugodtan az ajtón, ette meg az ottani ételeket, és indult el itthonról szívesen reggelente.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én időközben eljöttem a munkahelyemről és belekezdtem a coachingba. Szerencsés vagyok, hogy rátaláltam a saját területemre, és mai napig hálás a férjemnek, hogy támogatott és most is támogat a tanulásban és a karrieremben.

Szóval mire megtaláltam az utam, a lányom is megtalálta a helyét a bölcsiben. Szabálykövető, de nagyon kritikus mindkettőnk személyisége, így nem volt meglepő, hogy nehezen fogadtuk a bölcsi egyáltalán nem rugalmas rendszerét. Ennek a rendszernek – ma már látom – van értelme, utólag már okos az ember, elsőre viszont kb. csak a dac volt bennünk.

Minden nap, mikor sírva, magamról lehámozva átadtam a gondozójának (aki nagy szeretettel várta őt reggelenként) és kijöttem az épületből, én is sírni kezdtem. Azt éreztem, hogy nagyon nem helyes, amit csinálok, hogy rossz anya vagyok. Úgy gondoltam, nem kellene ennek kitennem a lányomat. Valójában magamat nem kellett volna ennek kitennem. Sokáig nem is akartam elfogadni, hogy jó neki, hogy közösségbe jár. Pedig jó volt, lettek barátai is, hamarabb, mint gondoltam.

Másodjára a lehető legszerencsételenebbül indult.

A beszoktatás előtt néhány nappal elvesztettük a 16 hetes babánkat. A fiam készen állt volna, de az én világom éppen összeomlott. A beszokás azonban még így is sokkal egyszerűbben ment, mint négy évvel ezelőtt, holott bennem ugyanolyan érzések kavarogtak, mint az első alkalommal, kiegészítve a mardosó önváddal, hogy az elveszett babám után a meglévőt is “odadobom” másoknak.

Megviselt voltam, tele fájdalommal. A szabályokat viszont már ismertem és elfogadtam, könnyebb volt, hogy nem dacoltam. Robotpilóta üzemmódban csináltam a dolgom, aztán mentem haza sírni.

Sajnos nem osztottam meg a történetemet a gondozókkal, pedig fontos lett volna, hogy tudják, mi történik éppen a családunkban. Valószínűleg azt tanácsolták volna, hogy halasszuk el pár hónappal a beszoktatást. Most már én is ezt látom a legésszerűbb megoldásnak, de sajnos akkor ez fel sem merült bennem (lásd szabálykövetés).

A fiam nagyon megszerette a bölcsit, kiegyensúlyozott volt, és még nagycsoportos óvodás korában is visszavágyott néha.

Múlt héten ezekkel a tapasztalatokkal indultam neki, harmadjára.

Már hónapokkal előtte szorongtam azon, hogy fogom viselni. Féltem, hogy előjönnek a négy és a hét évvel ezelőtti érzéseim, és újra olyan mélyre kerülök, mint akkor. Szerencsére mindez alaptalannak bizonyult, megtapasztaltam, hogy a korábbi terápia mennyire eredményes volt. A veszteségem nem kapcsolódik már a bölcsihez. De ezt nem tudtam, ameddig nem ültem itt újra.

Ez a beszoktatás a család minden tagját ledöntő betegséghullám miatt egy hónap csúszással kezdődött. Azt hiszem, ez is segített, mert szinte már el is engedtem, hogy valaha elkezdjük. Amikor valami csoda folytán mindenki egészséges volt egy hétfő reggel, a legnagyobb nyugalommal mentünk be a megszokott kapun.

Ezúttal sokkal tudatosabban készültem. Mindig csak az adott napra koncentrálok. Elfogadom, hogy ez számomra nehéz, és türelmes vagyok magammal.

Talán ennek köszönhető, hogy ez a beszoktatás a legkönnyebb. Nem csak nekem, a kisfiamnak is. Bízom benne, a gondozókban és magamban. Úgy érzem, eddig ez a bizalom hiányzott a leginkább.

Minden kezdet nehéz lehet. Minden mérföldkő nehéz lehet. Mindegy, hogy bölcsi, ovi, iskola, vagy visszatérés a munka világába.

A saját példámból tanulva azt gondolom, nagyon fontos a tudatosság – akkor is, ha nem tudjuk, mire számítsunk, mi vár ránk. Hogy könnyebb legyen átlépni ezen a küszöbön, benyitni egy-egy új ajtón, idén ősszel csoportos coaching foglalkozást indítok “Engem meg ki a fene fog beszoktatni?!” címmel. Ha beszoktatsz, vagy épp a saját beszoktatásodat végzed a régi/új munkahelyeden, gyere el!

Együtt ez is könnyebb lesz.